Egy cikk

Mióta megválasztották, nem sokat hallhattunk Francis Blank szenátorról. A kötelességének azon részét teljesítette, hogy részt vett a hazánk számára fontos kérdések szavazásain, de ezen kívül, nyilatkozatok és közszereplések terén igen csak visszavett a '46-os reformista előválasztáson vereséget szenvedő oaklandi politikus. 

Felmerülhetett a Kedves Olvasóban a gondolat, ahogy bennem is tette, hogy vajon mit csinálhatott az elmúlt 4 év során az említett szenátor? Még csak botrányai sem voltak, hogy legyen min csámcsogni a sajtónak, egyszerűen csak elbújt a nyílvános szemek elől. Állítólag a Szenátus előtt lesifotósok néha le tudták kapni. Tehát dolgozni bejárt, de ezen kívül mi okozta ezt a nagy nemzeti bújócskát? 

A kérdéseimmel ki mást kereshettem volna fel, mint az említett szenátort magát. A téli ünnepeket biztos forrásokból tudtam, hogy Oaklandben töltötte, ezért január második hetében fel is kerestem oaklandi házánál Blank urat. Meg is találtam, és egy nagy "Megvan, szenátor úr!" kiáltással jeleztem felé, hogy elvesztette a bújócskát, és mostantól Ő lesz a hunyó. 

Hangosan felnevetett, kacaját még a szomszédok is jól hallhatták. Aztán behívott egy teára, és megengedte, hogy feltegyek neki néhány kérdést. A beszélgetés inkább baráti volt, mintsem hivatalos, ezért lényegi nyilatkozat tételre nem került sor a délután folyamán.

Amit azonban megtudtam: jótékonykodott, szervezősködött, és nagyon sok papírmunkát végzett. Ez a válasz mindenki nagy kérdésére. A szenátor úr az elmúlt években a háborús veteránok számára gyűjtött adományokat országszerte, valamint, ami talán kollégái körében a legnagyobb hírnevet szerezheti neki, hogy elintézte, hogy többféle kávé is legyen a parlamenti büfében!

Persze, más komoly tettekre is sort kerített a büfés nénivel folytatott kemény tárgyalásai mellett, mint például nézőként végigizgulta az első Miami Derbyt, aminek ő is a szervezői között volt. A verseny akkora sikert aratott, hogy idén is mindenképpen megrendezésre kerül, és talán éves hagyomány is válhat belőle. Tavaly nyáron ott volt még az új partmenti stég felavatóján is, aminek az építésében személyesen nem vett részt, de pénzügyileg végig támogatta a kezdeményezést.

A Szenátusban a kisebbségi vezető fárasztó munkakörét tudhatta magáénak, ami néha annyira elszívta minden erejét, hogy az is előfordult, hogy az irodában aludt. Ekkor felesége ébresztette mérgesen hajnalok hajnalán, hogy a szívbajt hozta rá, és hogy bizony ezzel elintézte, hogy lemaradt a mai vacsoráról, pedig a kedvencét készítette! A szenátor úr ennél a történetnél nevetve a kert felé pillantott, ahol már várakozott az ajtóban az említett asszony, ezzel pedig sajnos végéhez ért a mi kis rapidinterjúnk.

Hazafelé jövet azon gondolkoztam, milyen kár, hogy Blank úr nem szerepel többet nyilvánosan, igen kellemes és szórakoztató embert ismertem meg a személyében. Mondjuk, közelednek a választások, biztos vagyok benne, hogy a szenátor úr sem fogja harc nélkül átadni a székét. Már most várom a megnyilvánulásait!