Karakter adatai

Önéletrajz

1913-ban születtem, Columbia városában, Garfield megyében, munkás szülők gyermekeként. Édesapám egy konzervgyárban dolgozott míg édesanyám az egyik helyi textil bolt alkalmazottja volt. Bár nem éltünk szegény emberek módjára, távol álltunk a jóléttől és sosem engedhettünk meg magunknak nagyobb luxust annál minthogy egy jó kiadós hálaadási pulykát megvettünk Hálaadás napjára. Bár édesapám szerette a zenét, édesanyám volt az aki tudta is azt művelni, tagja volt a város kórusának és mezoszoprán hangja gyakran kellemesen kicsengett a kórusból, bár lehet ezt csak én véltem mindig felfedezni... Hogy miért említettem meg ezt itt az előbb? Életemben fontos szerepet töltött be a zene már kisgyermek korom óta. Ugyan édesapám sem zárkózott el tőle azt mondta előbb legyen egy tisztességes szakmám... A zenészek nyomorúságos szakmáját nem akarta nekem apám, melyet valahol meg is érthettem, hiszen neki az volt a fontos, hogy a zenészek bizonytalansága helyett egy stabil keresettel rendelkező munkásember legyen a fia. A kékgalléros réteg rossz helyzetét és gyakran semmibe vételét már ott megtapasztalhattam, de ez csak későbbi karrierem során is folytatódott. Végül beváltva édesapám álmát a villanyszerelői szakmát választottam és le is tettem a szakvizsgát így 18 évesen kezdtem el dolgozni mint villanyszerelő. A zenei tehetségem(vagy néha annak hiánya) párhuzamosan terebélyesedett ki, mikor a szakvizsgámra készültem vele együtt a zeneiskolai művészeti alapvizsgát raktam le hegedűből a Columbia-i állami zeneiskolában. Tanáraim unszolására jelentkeztem a fővárosi Konzervatóriumba, mely egyfajta előképző iskolája is volt a Ciron Zeneakadémiának. Így hát 19 évesen felköltöztem a fővárosba, munkát is találtam hiszen ez még mind máig egy keresett szakma, és elkezdhettem tanulmányaimat. Teltek a küzdelmes évek mely megterheltsége abban rejlett, hogy egyszerre kellett 100%-ot nyújtani szakmunkásként és zenészként is. Ám zenei tehetségem egyre jobban felkeltette tanáraim figyelmét, míg nem Ernst Heimann zeneakadémiai hegedűtanár fel nem vett az akadémia hegedűművészi szakára. Hamar orientálódni kezdtem a jazz zene felé, így a könnyű zenei szakágat választva folytattam tanulmányaimat. Hamar tagja lettem az egyik fővárosi zenei jazz bandának akiknek szükségük volt hegedűsre is, kapva kaptam tehát az alkalmon mikor megtudtam ezt. Teltek múltak az évek és szépen kitudtam magamnak alakítani egy anyagi nívót, mellé megházasodtam, elvettem egy gyönyörű nőt név szerint Erica Road-ot. Mindezzel párhuzamosan felhagytam a bandába kerülés után a szakmunkási pályámmal, de nem felejtettem el soha honnan jöttem. Itt mind gondolok társadalmi és helybéli származásomra is. A fővárosban csak jobban láthattam kibontakozni a kékgalléros réteg nehéz és keserves helyzetét. A honvágy és a tenni akarás egyre mardosó és egyre intenzívebb érzelmei fogtak hatalmukba. Bár nehéz volt otthagyni a jazz bandát mégiscsak megtettem hiszen hegedűtanári állást kaptam Columbiában és számos koncertfellépésre is meginvitáltak, hiszen a szűk jazz hegedűs szakmai rétegen belül nevet szereztem magamnak abban a körülbelül 6 évben amit a fővárosban töltöttem zenéléssel. A zenetanári állás csöndes volt és kellemes, talán sosem fordulok a politika irányába, ha nem jön 1939/1941 sötét évei. Sosem voltam egy igazi katona alka, de hűen a hazám iránt érzett kötelességem miatt csatlakoztam a Csendes-Óceáni csapatokhoz a japánok elleni harcba. Itt kaptam egy súlyos csukló lövést, mely amellett, hogy majdnem elvéreztem a helyszínen és leszakadt a kezem tönkre vágta a hegedűs karrieremet. Így kénytelen voltam a hangszert hátrahagyva 1945 után mint ének-szolfézs tanár működni. A szegény munkás gyermekeknek kik az óráimra jártak a szüleivel gyakran találkoztam kikkel hamar szoros barátságok alakultak ki. Kérleltek, hogyha ugyan nem is egy gazdag ember vagyok, de mégis jobban állok mint ők mégis van mozgásterem nem kell félnem úgy mint nekik a gyárosoktól, cégvezetőktől. Cironul... Legyek politikus. Legyek az ő politikusok.... Bár tenni akarásom nagy volt jó darabig hezitáltam ám hosszú őrlődés után úgy döntöttem belépek a a számomra még mindig legjobban a kékgallérosokat képviselő Progresszív Pártba. Nem csoda talán a választásom hiszen az első szabad választáson, Francis Underwoodra szavaztam, míg a másodiktól távol maradtam... Szeretném képviselni azokat az embereket akik engem felneveltek, akik körülöttem voltak mikor gyermekként játszottam az utcákon és akik ma is oly kedvesek szívemnek. Apám és édesanyám emlékére, kik sajnos már nincsenek közöttünk akarok küzdeni az egyszerű polgárok helyzetének javulásáért. Legyen az fehér, fekete, protestáns vagy katolikus, csak a jó akarat és a tenni akarás számít...