A szegregáció intézményesüléséről ír a Washington Post

Jim Forris újságíró inkognitóban töltött három hónapot Greene-ben, körbejárta az egyik déli megyét, hogy miként élnek itt az emberek. Sok esetben elmaszkírozta magát négernek, hogy még inkább érezze a megyében uralkodó szemléletet. A szegregáció harcos ellenzőjeként ismert publicista keményen bírálta a Progresszív Párt helyi vezetését, és kifejezetten kritikus volt Wendel Watson kormányzóval. Mint írta, a megyében az Egyesült Államok déli megyéihez hasonlóan vannak „fehér” és „fekete” buszok és vonatok, és meghatározott időben indulnak, amire csak a „feltüntetett etnikumok” ülhetnek fel. Ha egy fekete felszáll egy fehér vonatra, a rendőrök börtönbe zárják, ahol még bántalmazzák is, de ha egy fehér szállna egy „fekete” járműre, ő pénzbírságra számíthat. Az iskolákban is teljes a megosztás, a magániskolákba fehér, az állami, rosszabbul felszerelt intézményekbe a négerek járnak, de vannak csak fehéreknek fenntartott állami intézmények is. Helyi jogvédőktől hallotta, hogy a rendőri vezetők és dolgozók többsége is rasszista, akik minden egyes bűncselekményért négereket hibáztatnak, és ha nem vallja be a bűncselekményt, kiverik a vallomását, még akkor is, ha nincs rá semmilyen bizonyíték. Ezek Greene-ben megyei szinten stabilizálódtak, és ellenállnak minden kormányzati nyomásnak, mondván, hogy ez a megyei jogosítványok csorbítását jelentené, míg a helyiek szerint a szegregációban minden megye a saját hatáskörében kell, hogy döntsön. Forris úgy gondolja, hogy Taylor elnök nyitott lenne bizonyos engedményekre, hiszen saját hatáskörben a katonaságnál a szegregáció elviekben megszűnt, de nem fog keményen szembeszállni a déliekkel, mert kontraproduktív lehet a kampányban, és sok fehér szavazót veszthet a csatatérmegyékben. Mindeközben úgy érzi, hogy hiába győzne Ed Glover vagy Frank Underwood Taylorral szemben, Underwood jegelné a kérdést, Glover kormányzati szinten stabilizálná a szegregációt.