George Taylor nyugdíjreformra készül

A nagy port kavart nyugdíjvita, amely minden bizonnyal a jövő évi elnökválasztási kampányt is befolyásolhatja, komoly dilemma és rendkívül erős támadásoknak elé állította az újrainduló elnököt. Habár többen kritizálják Taylort, hogy túlságosan is sok dolgot emelt át a New Dealből a kormányprogramba, mégis inkább a távolmaradást támogatja a gazdasági szektortól: nem kíván direkt támogatásokat nyújtani a vállalatoknak, cserébe alacsonyak a cégadók, a költségvetési egyensúly pedig fontos prioritás. Ugyanakkor a progresszívak radikális szárnyának dühödt és folyamatos támadása, a reformpárti politikusok kihátrálása az elnök mögül komoly problémát okozott a kormányzatnak. Ha támogatják a progresszív javaslatot, az kétszámjegyű deficitet okoz, ami gazdasági visszaesést hozna, és a termelés bővülésével meg exporttal sem lehetne ezt pótolni, hiszen a kereskedelmi mérleg ugyan többletet termel, de az mindössze egy százalékos. Vagyis: ha kivonjuk a kivitelt a behozatalból, akkor a kivitt áruk aránya 1 százalékkal magasabb, ez pedig nem lenne elég. Ezt vagy hitelekből, vagy egy jelentős adóemelésből lehetne megtenni, amire a konzervatívok biztosan nemet mondanak, de nem lehet kizárni, hogy a progresszívak egy része is. Hiszen az Alkotmány értelmében, ha a megvétózott törvényjavaslatot Bedroom szenátor (P-MN) ugyanebben benyújtja, és a Kongresszus mindkét házában megvan a 60%+1 szavazati arány, akkor a javaslatot az elnöknek kötelező szentesítenie. De a szenátor is tudja, hogy a két ház együttes támogatása nem biztosított, még akkor sem, ha a Progresszív Pártnak megvan a többsége. „Egy ilyen döntéssel több, újrázni kívánó szenátor és képviselő is elveszítené a mandátumát a konzervatívokkal szemben.” Fred Vilker egyetemi tanár szerint a fiskális szigort előnynek tartó középosztálybeliek elfordulhatnak a progresszívaktól Belfortban, Cookban, Greene-ben, de még Pecksdale-ben is, és a képviselőházi többségüket is elveszíthetik. „A Középnyugat világa erre mindig rezonál, és így elképzelhető, hogy a Reform Párt visszaszerezhetné a többségét a Képviselőházban.” Ez a bizonytalanság látszik azon progresszív törvényhozók között, akik nyilatkoztak a lapunknak. Rowle házelnök (P-CK) szerint az elnöknek a vétó helyett kompromisszumos megoldást kellett volna találni, és csak azt jegyzi meg, hogy ő személy szerint támogatja a javaslatot: „Sajnálatos, hogy Mr. Taylor lesöpörte a javaslatot, ahelyett, hogy közös megoldásra törekedett volna az érintettekkel és az ellenzékkel is akár.” Albert Lee szenátor (P-GE), aki egy év múlva a félidős választások eredményét tekintve, amikor egy új belépő, Jim Holsakamp könnyedén győzte az addig hivatalban lévő szenátort, akár kemény újraválasztás elé is nézhet, már sokkal óvatosabban fogalmazott: „Én azt mondom, hogy a javaslatot átdolgozott formában újra be kell nyújtani. Déli progresszív politikusként, bár megszavaztam a javaslatot, elutasítom a benne rejlő pozitív diszkriminációt, amely a nőket érinti. Ez egy történelmi jelentőségű kérdés, ez tény, ezért néhány déli szenátortársammal hamarosan tárgyalást fogunk kezdeményezni Mr. Bedroom-mal a továbbiakról.” John Myne (P-GD) újdonsült szenátor ugyanakkor ebben a formában támogatja a javaslatot: „Mr. Taylor rendszeresen járja a vidéket, ezért biztosan tudja, hogy teljes nemzeti egyetértés alakult ki a nyugdíjkérdés kapcsán”. Ugyanakkor a kérdésben rendkívül megosztott a Reform Párt is. Az elnökhöz közelálló törvényhozók, akik javarészt Nyugat-Cironiából jönnek, teljes mellszélességgel támogatják Taylort, a törvényjavaslatot populistának tartják. Martin Ricketts szenátor (R-ED) szerint, aki a Szenátusban a második számú reformpártinak számít, elítéli a javaslatot, annak teljesen politikai tartalma van. „A balszárny megpróbálja átvenni az irányítást a párt felett, és ehhez nem átall olyan javaslatokat benyújtani, amelynek a végrehajtásáról ők is tudják, hogy megvalósíthatatlan.” Stuart Hoyt szenátor (R-MD), akit a Szenátus egyik legsikeresebb alkukötőjének ismernek, és aki kifejezetten baráti kapcsolatot ápol pár liberális szenátortársával, úgy gondolja, hogy kompromisszumos megoldást kell kötnie a két oldalnak. „Taylor elnök hozott egy döntést, ami helyes volt, én is így döntöttem volna. De a két oldal már eddig is képes volt kompromisszumok megkötésére. Progresszív javaslatra került be a sorkatonai szolgálat alsó korhatárának a megemelése, amelyet ugyan a radikálisok szerint elloptunk, a nagy többség szerint kompromisszumot kötöttünk. De említhetném a kampányfinanszírozás kérdését is, mint ami pozitív eredménye a ciklusnak.” Véleménye szerint azonnali megoldás nincs, hanem tárgyalni kell, hogy 1951-ben életbe léphessen az új reform.  George Taylor a Silver Cityben elmondott beszédében kiemelte, hogy foglalkozni kell a problémával, de egy olyan javaslatot, mint a Bedroom-törvényjavaslat, nem fog aláírni, és nem fogja támogatni. „El kell mondanunk ciron nyugdíjasok tömegeinek, hogy mi nem azért nem támogatjuk a Bedroom-törvényjavaslatot, mert nem lennénk nyitottak a szociális problémák felé. Amikor meghoztam a döntést, hogy vétóval fogok élni, akkor Cironia jövőbeni gazdasági és szociális alapjait tartottam szem előtt. Ha elfogadjuk a törvényjavaslatot, az egy brutális adóemeléssel, radikális kiadáscsökkentéssel járna, amely minden polgár életét megkeserítené.” Ugyanakkor a President Palace már erőteljesen dolgozik a megoldáson. Chuck Dayton szerint az elnök mindenképp egyeztetni akar a Kongresszus vezetésével, és semmit sem akar elkapkodni. Információink szerint George Taylor munkastratégiája ez: addig nem reagálni, amíg egy akut ügyet, amely nem követel azonnali beavatkozást, megfontolni, több lehetőséget átbeszélni, ne okozzon túl nagy veszteséget, politikai értelemben. A problémát az elnök személyesen kívánja kezelni, és az ügy fontosságát mutatja, hogy Ernest Holder gazdasági főtanácsadó mellett Adam Miller kampányfőnök és Ed Mullins veterán kampányfőnököt, aki várhatóan jövőre ismét irányítani fogja a Taylor-kampányt, illetve Stuart Hoytot vonta be a munkába. Várhatóan külön törvényben szabályozná a nyugdíj-megtakarításokat menedzselő takarékpénztárakat és biztosítókat. Mivel sok, egyéni vállalkozónál dolgozó ciron polgár nem tud megtakarítani, hiszen ezek a kisvállalkozók nem tudnak valódi nyugdíjbiztosítót működtetni, ezért az ilyen helyen dolgozóknak lehetőségük lenne máshova jelentkezni. A biztosítók felügyelőtanácsaiban helyet kapnának a szakszervezetek, illetve a munkavállalókat védő szervezeteknek is lenne lehetőségük takarékpénztárakat létrehozni, és aki fizeti az éves tagdíjat, csatlakozhatna ezekhez a takarékfiókokhoz is, amivel a szakszervezetek forrásai is jelentősen megnőne. Ugyanakkor az biztos, hogy a kormányzat nem fog támogatni semmiféle olyan döntést, ami a brit modellhez hasonlót hozna létre, és nem várható olyan döntés sem, amely a költségvetési egyensúlyt komolyan befolyásolná, hiszen akkor a vállalatok munkahelyeket számolnának fel. A President Palace azt nem zárta ki, hogy bizonyos mértékű nyugdíjemelésre ne kerülne sor, mind az 1,4 millió nyugdíjasnak, vagy könnyítést kapnának az egészségügyi rendszerben. Mindenképp lesz valami pozitív döntés, hiszen a Reform Pártban többen félnek, hogy a jövő évi választásokon „oldleash” lesz, amely elvághatja a pártot a President Palace-tól és a Kongresszustól. „Mivel az idős fehér szavazók főként progresszívként regisztrálnak, könnyedén eldönthetik a versenyt” – véli az egyik elnöki tanácsadó. Ha a legutolsó, még a botrány előtt készített felméréseket nézzük, akkor a félidős választással súlyozott eredmény szerint (és itt Uniont Taylorhoz értük, amit nagy valószínűséggel hoz) 123 elektora lehet egy progresszív jelöltnek, és mindössze 78 egy reformpártinak. De egy elnökválasztás más, és nem szabad a jelenleg is népszerű vezetőnek számító George Taylort leírni, okozhat még meglepetést. Tény, hogy a ciklus három évéből most először sikerült hosszú időre defenzívába szorítana kormányt.