Rowle házelnök

A félidős választásokon a Progresszív Párt jelöltjei összességében győzelmet arattak: két szenátusi helyet vesztettek, szereztek három újat; tizenkét kormányzói helyből hatot szereztek meg; és ami a legfontosabb: fölényes győzelmet aratva megszerezték a képviselőházi többséget. Összességében 29 szenátora lesz a progresszíveknek a következő két évben, ehhez jön a 97 megválasztott képviselő. Jó hír a Reform Pártnak (és George Taylornak is), hogy a Kongresszus egyik házában sem nyert kétharmados többséggel. Az est győztese, és az évből hátralévő pár hétnek, teljes egészében a Progresszív Párt. Ugyanakkor ezt a győzelmet nem nevezhetjük földcsuszamlásszerűnek, több okból sem. A részvétel rendkívül alacsony volt, országos szinten még a negyven százalékot sem érte el, míg két évvel ezelőtt meghaladta a hatvan százalékot.  Ugyanakkor közismert tény, hogy a félidős választások mindig az ellenzéki pártnak kedveznek, hiszen az ellenzéki szavazók mindig motiváltabbak. A másik fontos tény, hogy ha voksok országos megoszlását nézzük, akkor a progresszívak mindössze két százalékponttal, 51-49 vezetnek a képviselőházi, 0,4 százalékkal a szenátusi jelöltek között, míg a kormányzói versenyben négy ponttal vannak lemaradva, 52-48 arányban, a reformpártiak mögött.  Ez mindenképp fontos jel. Az is, hogy a Reform Párt ugyan sok mandátumot vesztett olyan konzervatívnak vélt megyékben, mint amilyen Peterson vagy Denfield, de sikerült mandátumot elhódítaniuk Greene-ben, Cookban, Grahamben és Burkhillben. Habár elvesztettek a Szenátusban olyan fontos csatatérmegyéket, mint amilyen Garfield vagy Crowley, ugyanakkor elhódították a kék Greene-t, és visszaszerezték a piros Edmundot. A kép vegyes, de egyértelműen a progresszívakat favorizálja. Az is egy fontos momentum, hogy voltak olyan kerületek az országban, ahol a különbség a két jelölt között mindössze kétszámjegyű volt a szavazatok terén, és több tucat olyan, ahol a különbség kevesebb, mint kétszáz szavazat volt. A kérdés, mihez kezd a győzelmével a Progresszív Párt. A kampány során John Myne, aki Garfield szenátusi mandátumáért indult, és el is nyerte, felvetette, hogy az elnöknek a progresszívak nagy győzelme esetén meg kellene fontolnia a visszahívását. Igaz, ezt az Alkotmány nem engedi, ehhez komoly indokot kell találni, ráadásul George Taylor eltávolítása esetén is Francis Wright alelnök válna elnökké. Ugyanakkor Thomas Kane kormányzó (P-MN) közleményében gratulált a progresszív társainak a győzelméhez, de kiemelte: „Ezzel nem szeretnénk és nem is fogunk visszaélni. Nem szeretnénk Taylor elnököt arra késztetni, hogy mondjon le. Ha le akarjuk őt győzni, azt csakis tisztességesen szeretnénk.” A liberálisoknak sem lehet érdeke a komoly állóháború, hiszen akkor a gazdasági helyzete is megrendülhet Cironiának, másrészt a konzervatív törvényhozók könnyedén támadhatják azzal, hogy „béna kacsává” akarják az elnököt tenni. „A házelnöknek nagyon fontos szerepe lesz, hiszen a törvényhozási menetrendet, a törvényjavaslatokat és a költségvetési javaslatot is. Eddig nem volt fontos, hiszen akármennyire is nem kedvelte egymást az elnök és Starson házelnök, mégis egyetértettek a legtöbb kérdésben” – mondta el lapunk érdeklődésére Karl Hollings egyetemi tanár Hillsboroughból. A professzor szerint, ha a két politikai erő állóháborút fog egymással folytatni, akkor az a gazdaság kárára megy. „A befektetők stabil kormányzást várnak el, stabil gazdaságpolitikával, máskülönben a növekedés nagyot csökken.” A szakértő szerint ugyanakkor nincs ok pánikra, hiszen az elnök eddig is talált szövetségeseket a kiadáscsökkentésre: a déli progresszívakat. A kérdés, hogy kitartanak-e az elnöki terv mellett, amely közel 800 millió dollárt vonna ki az egészségügyből, privatizálva azt a biztosítók között.