A Progresszív Párt legszörnyűbb hetei a választások óta

A Progresszív Párt, 1946 kisebb-nagyobb időszakokat nem számítva, folyamatosan hátrányban van a Reform Párttal szemben. Míg a konzervatív törvényhozók és a politikusok sokkal nagyobb rutinnal vágtak neki a ciklusnak, és habár vannak törésvonalak, ezeket sokkal jobban rejtik, és George Taylor alatt sikerült integrálni a pártot. Ám a Progresszív Párt a választások után lendületet vesztett, hiába került a kezükbe nagy szenátusi többség, ez sem jelentett változást. A Szenátust az establishment politikusok helyett a radikális progresszívak kapták meg, amely bizonyos mértékben meg is határozta a jövőt. A progresszív politikusok sokkal inkább nyitottak a szociális és társadalmi reformokra, de helyzetükből adódóan kevésbé tapasztalt, mint egy déli vagy establishment liberális, ráadásul a radikális nézeteket a párton belül is elutasították, amikor Frank Underwood könnyedén nyerte meg az előválasztást. Ezzel együtt komoly gondot jelent Robert Shaw-nak és Cliff Bedroomnak, hogy biztosítsa az elnök ellen a szenátusi többséget, hiszen a Taylor elnök, aki kiváló alkukötő, több fontos törvényjavaslatot a déliek és a mérsékelt liberális szenátorokkal együttműködve szavaztatott meg. Ezek közé tartozott az átdolgozott adótörvény-csomag, a költségvetés is. De ezek a politikusok jelen pillanatban a háttérben tevékenykednek, nem veszik át az irányítást. A progresszívak arculatát igen gyakran alakítja a radikális progresszív madisoni kormányzó, Thomas Kane is, aki 1946-ban párszáz szavazattal kapott ki, majd egy évre rá megnyerte a megye kormányzói posztját. A kormányzói kampány alatt voltak jó pillanatai Kane kormányzónak, állítja Jeff Reeves, aki a Progresszív Párt és Underwood kampányát segítette. „Ügyesen vette észre a Frank Senton által feldobott labdát, és adott egy politikusi interjút, majd a haditengerészeti bázis ügyében is középre helyezkedett. Majd visszatért a régi Kane.” Reeves szerint helytelen volt Thomas Blackwellt pojácának nevezni, hiszen a médiával jó viszonyt kell ápolni. „Francis jó kapcsolatot ápolt a bal- és a jobboldali sajtóval is, és nézze meg, a [Ridgefield] Times nem állt be Taylor mögé, ami rendkívül elbizonytalanított sok konzervatív szavazót.” Véleménye szerint Thomas Kane-nek megfontoltan kell döntenie egy-egy ilyen nyilatkozat kiadása előtt. A másik a külpolitika kérdése. A brit miniszterelnök látogatásával egy újabb frontot nyitottak. Clement Attlee találkozott a progresszív politikusokkal, de a kormány egyik tagjával sem találkozott vagy beszélt. „Ez természetesen hatalmas sértés” – véli Leslie Tremant nemzetközi kutató, oktató Shellman Egyetemről. „Természetesen ez nem a Progresszív Párt hibája, de az már igen, hogy kiálltak Attlee mellett, hiszen a brit miniszterelnök vélt vagy valós közel-keleti érdekeltsége visszaszorulásáért a Taylor-adminisztrációt is hibáztatja. Ha a progresszívak kiállnak mellette, nem lett volna semmi gond.” A másik probléma pedig várhatóan a társadalmi ügyek felmelegítéséből lehet, mint például a fegyvertartás, a halálbüntetés. Ugyanis ezeket a Progresszív Párt törzsszavazói is teljes egészében magukénak érzik, és egy ilyen kemény kritika mindkettővel szemben erősen megrendítheti a párt déli szavazóit. „Délen a Progresszív Párt kékgalléros szavazótábora, és az értelmisége is, több kérdésben konzervatív, és például ezen témák erőteljes támadása kontra produktív lehet” – Reeves szerint. A progresszívekhez köthető szakértő szerint a „Pártnak át kell gondolnia az eddigi politikáját, és egy más arcát mutatni a félidős választásokra, ugyanis másképpen elveszthetnek akár hat szenátusi mandátumot is, ami a többség elvesztéséhez vezet. Persze ez akkor történik meg, ha a Reform Párt képes lesz feléleszteni a Taylor-koalíciót.”