Már csak ez hiányzott

Pár nappal ezelőtt két szakaszt kiválasztva menetgyakorlatot tartottam a katonáknak, hogy nehogy elpuhuljanak. A jelenlegi helyzetben fontos a megfelelő erőnlét, ügyesség és nem utolsó sorban mozgékonyság. Természetesen teljes menetfelszerelésben mentünk rádiósokkal, és csőre töltött fegyverekkel, hogy ha van valami, akkor közbe tudjunk lépni. A tisztnek pisztoly jár. Ez így van rendjén, de szeretem, ha van valami nagyobb vagy gyorsabban lövő csúzli is a kezeim között, főleg ilyenkor. Ezért egy Thompson típusú géppisztolyt kértem ki. Egyedül a korábban említett pisztoly és a vállapon levő rangjelzés emelt ki a katonák közül. Kivételesen nem erdős, dombos terepet választottam nekik, hanem szépen, a tengerpart mellett, hadd gyönyörködjenek futás közben a kékségben, majd levezetésképp egy kis séta a városban. Legközelebb járőrözni viszem őket, de a tengerre, motorcsónakkal. Azt is gyakorolni kell. Három óra erőltetett menet után elértük a partot. Egyik közlegény kérdezte tőlem, hogy „Uram! Egy picit lehetne, hogy hűsítsük a lábunkat?” Fél percre elgondolkodtam, majd válaszoltam: „Rendben! Húsz perc pihenés! Utána folytatjuk!” A messzi távolban egy pici mocorgást láttam. Elővettem a távcsövet és láttam, hogy a Ciron Haditengerészet rendesen dolgozik. Szóltam is a fiúknak: „Nézzék! Matrózaink most rúgják seggbe a kubaiakat!” Persze nagy nevetés lett belőle. És továbbra is a horizontot kémeltem, hátha valaki szórakozni merészel, vagy partra akar szállni. De semmi. Letelt a pihenőidő és folytattuk utunkat a homokos parton. Szóltam ismét a bakáknak: „Rendben, fiúk! Lakott területre érkeztünk! Mindenki normálisan és fegyelmezetten viselkedjen, lássák, hogy a Sereg menetel itt! Díszlépésben utánam! Innnn-dulj!” Mikor megláttak minket a polgárok, láttuk az arcukon a megkönnyebbülést, a biztonságérzetet, hogy „Ezek a Mi fiaink! Ha gond van, megvédenek minket!” Igen, ezt lehetett a sok-sok ember arcáról leolvasni. Szerintem a kedves olvasók még emlékeznek a múltkori kubairól, aki kötözködött egy hallgatóval, majd leköpte a csizmám. Na, most ismét feltűnt. Felismert. Odarohant elém és a bicskáját mutogatta. Angolul is tudott valahogy és mondta, hogy „Most kiheréllek te sz*rházi!” Pici Joe közlegény kérdezte tőlem, hogy „Uram, kell segítség?” Mondtam neki: „Nyugalom! Majd elintézem.” Majd átadtam neki a Thompsont és a kispisztolyt. Nem akarom lelőni a kubait, mert még engem fognak érte seggbe rúgni a feletteseim. Egy határozott és erős mozdulattal megfogtam és kicsavartam a karját, gyomorba rúgtam, majd letepertem a földre. Átkutattuk a táskáját. Kiderült, hogy előttünk egy idős hölgyet kirabolt. Be is rádióztunk a rendőrségnek, hogy fogtunk egy jó madarat, majd mikor kiérkeztek, átadtuk őt a jarduraknak. Ezután a kis csetepaté után folytattuk utunkat a laktanya felé. Az íróasztalon egy csomó jelentés hevert, köztük a 3-as számú Haditengerészeti jelentés. Olvasom benne, hogy a ciron járőr fregattra tüzet nyitottak az illegális kubaiak és még négy katonát is megsebesítettek. Paprika vörös volt az arcom. Majd odébb egy picivel már megint a Castro csőcselék gyakorlatozott, persze megsértve felségvizeinket. A legvégén pedig szovjet teherhajót talált a tengeralattjárónk. Már csak ez hiányzott. Itt vannak a muszkák alig egy köpésnyire. Mit is mondjak erre? Annyit tudok csak, mint a múltkor, ha szükséges akkor lőni kell! Derék matrózaink ezt megtették, nem kímélték az illegális felfegyverzett csőcseléket. A sebesült bajtársaknak mielőbbi gyógyulást, a Castro-féle kutyáknak pedig mielőbbi pusztulást kívánok!